Brouwer Legkedvesebb Olvasmánya Gépen - BLOG

No kedves olvasóim, folytassuk a kalandot, miután (igazából ugye előtte) túléltem a BÜ vizsgát egy finom Führer-Dumbledore fordulattal.

Tehát, amikor sikeresen meglett az írásbeli vizsgám, hirtelen vagy tíz centit nőttem úgy érzésre, legalább is fejben. Szerintem cseppet sem lepődtök meg rajta, és hazudnék is, ha mást mondanék, természetesen ezt a pillanatot vártam a legjobban, hogy mikor ülhetek végre nagyvasra. Boldogan caplattam be az autósuli irodájába, és talán túl lelkesre is sikeredett a bejelentésem, mert az irodista csajok szemében felmerült a gyanú, hogy nem egy lipótmezőről szökött páciens vagyok-e. De nem, mert "sajnos" valódi papírokat mutattam fel, így kénytelenek voltak megszakítani a roppant fontos dolgukat (pletykálás), és muszáj volt rá (mű)körmölniük egy cetlire az oktatóm nevét, és telefonszámát. A telefonban megkaptam az utasítást, hogy hova menjek, és hogy a pályán egy piros Iveco-t keressek majd. Hmm, Iveco, egy igazi kamionmárka, nem holmi Fiat Ducato, vagy egyéb játékfurgon. Ahogy kellemesen ízlelgettem magamban a márkanevet, khmva nagy egóval szálltam már fel a buszra is, ami odavisz, és amikor odaértem, gyanúsan ismerős lett a terep. Hát én itt csináltam kilenc éve a B-t is! Emiatt még nagyobb arccal fordultam be a nagykapun, még korrigálnom is kellett egy-két tolatással, és már készültem a bögyös hostess csajok műmosolyos tapsolós díszsorára, ami a dobogóhoz vezetett, ahol Bernie Ecclestone ad át gratulációval egy bazinagy pezsgősüveget, és lefröcskölhetjük egymást Jason Stathammel. Hihetetlen módon sajnos ez nem következett be, de azért én nagy léptekkel indultam a tanpálya felé, ahol a kis mitugrász porbafingó matcboxok között békésen legelésztek a nagy melák kamionok. Felbőgtek, sziszegtek, tolatás közben meg pittyegtek jó hangosan, a piros Iveco-t könnyen megtaláltam. Ültem már nagyvas anyósülésén, de most kőkeményen a bal oldali ajtót céloztam meg. A kilincs fejmagasságban volt, és nem győztem felfogni a gondolatot, hogy én egy kamion vezetőülésébe fogok ülni. Felmásztam a létrán, és elfoglaltam a trónt, ahonnan be lehetett látni az egész tanpályát. Első érzésre vagy fél kilométer messzinek tűnt az anyósülés távolsága, ahonnan Norbi, az oktató nyújtott kezet bemutatkozás gyanánt. Egy korai negyvenes csávót kell elképzelni, aki mintha csak a vezetőfülkébe született volna, szinte a hátára volt tetoválva a "king of the road" felirat, igazi jófej, faszagyerek. Azt gondoltam, hogy elsőnek kicsit mesél a műfajról, hogy széles-hosszú az autó, nagy felelősség, óvatosan, stb, de semmi ilyesmi. Még csal fel sem ocsúdtam, hogy elfoglaltam a trónt, mire ő már rég végigregélte a műszerfal kütyüjeit, meg a váltóról magyarázott valamit, aztán rögtön induljunk is, csapjunk a ménes közé. Vá-há-hőő, mi van, melyik bolygón vagyunk? De Norbi nem törődött a toporgásommal, ott a kulcs, induljunk, ne tökölődjünk. Így utólag persze nem is értem, hogy mire számítottam, talán hogy 10 pedálon kell majd két lábbal zongoráznom, meg 20 váltókart kell majd ráncigálnom a Queen Mary méretű kormánykerék mellett. Kéremszépen, pontosan ugyanúgy indultam el, mint egy személyautóval, beindítottam a motort, sebességbe be (kettesből indultunk), kuplung fel, kis gáz, nahát, elindult az autó, ugye milyen meglepő? A kormányt balra tekertem, nahát, balra fordul az autó, hihetetlen. Az első öt méter megtétele után elszállt minden aggodalmam, szinte már rutinból tötymörögtem a pályán. A kanyarodásnál ugyan szokatlan, hogy figyelni kell, hogy a hátsó kerekekkel ne menjünk át a kikerülendő objektumon, de mikrobuszoztam már párszor, így ez nem volt nagy ügy, itt csak jobban ki kellett húznom a gép orrát. Feltűnt szemben valami kis izé, először nem ismertem föl, mert olyan kicsi volt, de aztán közelebb cammogva láttam, hogy az bizony öt személyautó, akik arra várnak, hogy én a tanpálya más részén garázdálkodjak. A szélességével nem volt gondom, mert olyan lassan mentünk kettes alapjáratban, hogy bőven volt időm centizgetni a járdaszélhez, ezen a rendkívül praktikus jobb oldali tükörcsokor még segített is. Tolatni volt kicsit fura tükörből, mert én megszoktam, hogy hajlékony testemmel hátrafordulok, de itt, egy 8méter hosszú ponyvás platón keresztül nem sokat láttam, maradnak a tükrök, amivel viszont nagyon jól lehet látni. Amikor először hátramenetbe tettem, már libabőrösen vártam a pittyegő hangot, de az nem jött, pedig félig le volt tekerve az ablak. Kérdeztem Norbit, hogy miért nem szól, de mondta, hogy szól az, csak mi messze vagyunk tőle. Itt jöttem rá arra, hogy a zörgés, amire én azt hittem, hogy az öt autóval mögöttünk lévő produkál, az bizony tőlünk származik. Marhára nem éreztem azt, hogy nagy autóban ülök, viszont a tanpálya nagyon összement, egy sáv vagy egy méter szélesnek tűnt, és ezek a kis pockok ott alattam a személyautók. Mint amikor felnőttként bemész a McDonald's gyerekcsúszdájába, kb olyan volt az érzés. Még mielőtt bárki megkérdezné, nem, (még) nem csináltam meg. Egyetlen egy dolog viszont teljesen más, de égbekiáltóan. A gázpedál ugye ugyan az, megnyomod, felbőg a motor, a kuplung is ugyan úgy működik (legalább is érzésre), a kormányt nem is említem, a váltó ugyan több sebességes, és több dolgod van vele, mint simán váltani, de a tanpályán csak a kettes-hármas fokozatot használtam, így az még nem volt gond. Viszont a fék, hát az teljesen más. Miután vagy 20-30 métert megtettem már a nagyvassal, megnyogodtam, és vissza jött a hatalmas egóm is, Norbi mind a négy végtagjával megtámaszkodott/kapaszkodott, és mondta, hogy fékezzek. Én észrevettem azért ezt a cseppet sem diszkrét felkészülését, ezért előrelátva óvatosan léptem a fékre. Nem történt semmi. Növeltem a fékerőt. Még mindig semmi. Kezdtem megijedni, hogy mi van itt, hát nyomtam egy padlóféket. Mindez kb 0.6 másodperc alatt ment végbe. Na, sejtitek már? Mire elért a levegő a fékhengerekhez, addigra én pont padlóféket nyomtam, és akkorát blokkoltam, hogy a fülke majdnem lefejelte az aszfaltot. Hát igen, az iskolapadban teljesen más időmennyiségnek tűnik az a 0.6 másodperc fékkésedelmi idő, ahogy megsaccolod a karórád másodpercmutatójáról. Ott semminek tűnik ez az idő, de a nagyvason ülve, és életedben először fékezve pont elég hosszú idő ahhoz, hogy bokáig töltsd a nadrágod salakanyaggal, és padlóféket nyomj. Bevallom, ezt az oktatás során nem sikerült megszoknom, de szerintem ezzel mindenki így van. Persze azért sikerült megtanulnom szépen fékezni, de akkor is figyelnem kellett rá, hogy ne rutinból fékezzek. Az első óra végén Norbi elővette a naptárát, és mondta, hogy mikor lesz a vizsga. Ó, de előrelátó, gondoltam, milyen rendes, hogy előre szól, ne hogy véletlenül ne érjek rá. De mikor lesz a következő óra, kérdeztem. Nem lesz, jövő héten már vizsgázol is, előtte még átnézzük mégegyszer, de elvagy az autóval, aggodalomra semmi ok, mondta Norbi. Kicsit elkerekedett a szemem, és meglepve mentem haza, de később, ahogy mesélték a többiek, ez teljesen átlagos, ne képzeljem magam Schumachernek.
A vizsga előtt, másodszorra felülve tényleg megnyugodtam, a kezdeti ijedtség nélkül már sokkal magabiztosabban ment a dolog, már szinte vártam a vizsgáztatót. Fel is bukkant egy aranyos nőcike, gondoltam vele a papír dolgokat intézzük, milyen aranyos, gondoltam, dobnak bele egy kicsi romantikát, én meg vagánykodok neki, hogy mit tudok. De hol a vizsgabiztos? Hát kéremszépen ő volt az. Nem vagyok abszolút antifeminista, sőt, az ismerettségi körömben van is jópár női sofőr, akik mellé nyugodtabban ülök be, mint néhány önjelölt utak királya, vagy nagy lelkesedéssel, de kevés tehetséggel megáldott autós mellé. De vizsgabiztosként egyáltalán nem számítottam nőre. Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy átmentem a vizsgán, miközben Ő Norbival kedvesen elbeszélgetett, mint két jó kolléga, akik épp szabadságról jöttek vissza. Persze a hölgyemény nem lepődött meg, nagy rutinnal újra rám emelte a figyelmét, és közölte velem a sikert, firkantott egy autogramot a vizsgafüzetembe, és kedvesen ellibbent. Kicsit csalódott voltam, azt hittem figyel rám, én meg nagy vagányan radírozok neki az aszfaltra egy-két koszorút, mire egy kacsintással megadja a telefonszámát, de sajnos ez a gyönyörű tervem elillant. Természetesen örültem azért a vizsgabeli sikeremnek, és alig vártam, hogy forgalomba vigyem a szörnyeteget a BÜ vizsga után (lásd előző post). De azt már következő alkalommal mesélem el nektek. Addig is legyetek rosszak, és vigyázzatok magatokra/egymásra az utakon! Pá! :)