2015 Augusztus kilencedike, vasárnap késődélután, vagy már lassan koraeste rúgja az utolsókat a kánikula Pesthidegkúton. A nap lapos szögből, de még kitartóan ragyogja be a kertet, ahol a Trabi sárgállik tárva nyitott ajtókkal és csomagtartóval a garázs előtt. Én a ház, és az autó között ingázok, az autó felé csomagokkal a kezemben, visszafelé üres kézzel. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, ha egy olasz kanyarra készülök kamionnal, akkor is ez a rituálé megy, nagyjából ugyanannyi ruhát is pakolok be, csak most a camping gázfőzőt, fazekat, a szivargyújtós vízforralót, bögrét, kávét-cukrot itthon hagyom, továbbá ennivalóként is csak pár szendvicset viszek a zacskóslevesek és virsli helyett. Viszont a fényképezőgépet állvánnyal együtt bepakolom, és a navigációt is rögtön a Trabi szélvédőjére cuppantom, nem a táskába teszem. Kicsit furcsa ez a kettősség, hogy ugyanúgy szokás szerint külföldre vezetek nagy távot, de most nem Olaszországba, hanem a szülőföldemre, és az unalmat, de ugyanakkor lendületet adó munkaszag hiányát kiváltja egy mélyről jövő, ősrégi emlékekkel megalapozott honvágy, amihez hál'Istennek immár társulnak hat évvel ezelőtti emlékek is. Ezekkel a kavargó gondolatokkal-érzésekkel a fejemben csukom le a csomagtartót, és nézem át a hálószobámat, meg a nappalit, nehogy valamit itthonhagyjak, amit vinni szeretnék. Amikor már tizenvalahanyadjára is úgy gondolom, hogy minden az autóban van (többek között annyi pótalkatrész, amivel szinte egy másik motort is összetudnék rakni), elköszönök Anyámtól, aki szintén picit jobban izgul a szokásosnál. Indítom a Trabit, természetesen egyből beröffen, mint mindig, és a kuplungot felengedve már teszem is meg az első centiket az 1400 kilométeres távból. Az utcára kikanyarodva máris úgy érzem, meg kell állnom, nem hagyhatom csak így itt az otthonomat. Be kell csuknom a nagykaput. Miután ezen túltettem magam (és titeket is), valóban megkezdem a hosszú utat, megszakítva jó pár szünettel, hogy különböző üzem és salakanyagokat pótoljak, illetve adjak le. A Trabi jól bírja az utat, miért ne bírná, hiszen alig kielncvenezer kilométert futott VW szíve van, frissen szervizelve, jónéhány újra cserélt alkatrésszel, és nem csak a motorban, a fékekben is. A Pest közeli magyar benzinkúton természetesen még nem feltűnő az autó, és a pénztárosnak sem esik le, hogy "A" betűvel kezdődő rendszámra kérek osztrák autópályamatricát. Ahogy az M1-esen egyre jobban közelítem meg a határt, annál több külföldi autós integet át, vagy fotózik. A kedvencem az volt, amikor mindössze pár kilométerrel Hegyeshalom előtt egy lengyel rendszámú mikrobusz haladt el mellettem, majd intenzíven fékezve visszalassult mellém, és ahogy átnéztem, kilenc okostelefon vakuját láttam felcsillanni az üvegek mögött. Én boldogan visszaintegettem, ők meg továbbmentek a saját tempójukban. A határt átlépve aztán annyiban fokozódott a dolog, hogy már a magyarok is jeleztek, elémsorolva megvillantották az akadásjelzőt, a kamionosok meg villantottak, amikor előztem őket, a hátsó szélvédőmön lévő matricából sejthették, hogy kolléga vagyok. Minél messzebb jártam Magyarországtól, annál lelkesebben.
Kicsit talán szakmai ártalom is, de nekem nem okoz gondot a 100 km/h alatti tempó megtartása, sőt, az e feletti tempó számomra kicsit szokatlan is, ezen talán majd egy következő autó fog változtatni. A két legfurább dologból az egyik számomra az, hogy nincs tachográf, ami inkább előny, de kicsit hiányzik az, hogy folyamatosan mutassa nekem a műszerfal azt, hogy mióta vezetek, és még meddig mehetek tovább. Tempomat sincs ugye, emiatt nem fix a tempóm, és ezt fokozza az is, hogy korlátlanul előzhetek, ezek összességében sokkal dinamukusabbá teszik a közlekedésemet, elveszik a monotonitást, így sokkal több koncentrációt igényel a vezetés. Összességében kicsit "rendszertelen, vad" dolognak érzem így ezt az utat. Furcsa, hogy a megszokott, biztonságot adó korlátokat mennyire meg tudja szokni az ember, és ezektől hirtelen megszabadulva kicsit azért fél az ismeretlentől ember. Aztán, hogy melyik a jó, benne maradni, vagy kilépni, és mennyire, az már filozófiai, és vallási kérdés egyben, érdekes téma ez mindenesetre. :)
Fogyasztásban jóval alábecsültem a Trabi gazdaságosságát, 95-100 km/h körüli tempónál negyedik fokozatban (ötödik ugye nincs) a fogyasztás 5.6 literre jött ki 100 kilométeren, így összességében kevesebbe kerül az utazás, mint ahogy számítottam, de gondoltam nem árt, ha több tartalék van. Először Ausztriában tankoltam, úgy éjfél körül, és nem kerülte el a figyelmemet az a kissé eklektikus kép, hogy a parkolóban mennyi közel-keleti vendégmunkás alszik hálózsákban az angol, német, vagy holland rendszámú Audi, BMW, vagy Mercedes márkájú autóikban, és mellettük a fűben. Csakúgy, mint Németországban, Nürnberg közelében, ahol én is megálltam pár órára aludni, hogy a nappal együtt kelve folytassam tovább utamat. Innentől kezdve már alig találkoztam magyar személyautóssal, de a külföldiek között továbbra is kitartóan jöttek a rajongók, még két kerékről is jelezték tetszésüket. Ahogy közeledtem a holland határ felé, újra hatalmukba kerítettek a vegyes érzések. Jártam már erre a viszonylagos közelmúltban, de akkor egy telekocsis mikrobusszal jöttem, most viszont a saját autómat vezetve, ami egy pici, de igen jelentős darabja a kelet-európai hazámnak, és most ezzel lépek a nyugat-európai szülőföldemre. A földrajzi adottságai miatt Hollandiában szinte alig van tranzitforgalom, így már a nemzeti jelzésű magyar (nem uniós) fehér rendszám is feltűnő, de jelen esetben ez természetesen eltörpül a Trabant jelensége mellett. Már az Amszterdamot körülvevő körgyűrűn járok, innen már nem nagyon kell a navigációt néznem ahhoz, hogy eltaláljak Apám házáig. Ahogy közeledek, egyre jobban mosolygok, hiszen bár nem kételkedtem benne, de szinte már kézzelfoghatóan közel van ez az egyáltalán nem hétköznapi cél. És akkor a hétfő koradélutáni napsütésben befordulok az utcába, a kocsifelhajtót nem kell keresnem, rákormányzom az autót, és végre megállok. Hat éve szinte alig mertem a ház felé indulni, most ahhoz képest szinte futok. Csak Benjamin van otthon, az édesanyja Saula dolgozik, Apánk meg elment fotózni a National Geographic-nek. A házban nem sok minden változott, csak egy új tévé feketéllik a nappaliban, minden más maradt ugyan az. Benjamin jófej, elmeséljük, hogy mi történt velünk az elmúlt időkben, ő épp befejezte tanulmányait, munkát keres. A macskák ugyanazok, illetve persze a vörös hím már jól megnőtt, sajnos nem emlékszik rám, de hamar újra összebarátkozunk, illetve a hosszúszőrű nőstény pár napos kölykökkel körülvéve fekszik egy kartondobozból kialakított alomban. Mivel Nagyapánk nem messze lakik, meglátogatjuk Benjaminnal, természetesen Trabival. Kilencvenhárom éves korához képest jól néz ki, ugyan már gurulós járókeret kell neki a sétához, de még kitartóan áll a lábán, és még autót is vezet. Meleg öleléssel fogad, sajnos angolul már nehezére esik beszélni, de ha kell, Benjamin fordít nekünk. Mióta a nagymamánk meghalt hat éve, magányos kicsit, de Apámék közelsége enyhít ezen. Mire Benjaminnal hazaérünk, Apám már otthon van, hat év alatt azért ő is öregedett picit, de mivel már nyugdíjas, kipihentebb a kinézete. Amikor mutatom neki a Trabit, tetszik neki, főleg az állapota, nyilván emlékszik a karakteres formára bő harminc évvel ezelőttről, amikor Magyarországon járt. Csak a motor hangján csodálkozik kicsit, amikor beröffentem a kedvéért, de egy kis típustörténet ismertetés után már jobban megérti, hogy ez miért nem pöfög. Később Benjamin anyja, Saula is megérkezik, ő is kedvesen üdvözöl. Talán ő ért meg a legjobban, hiszen az ő anyja tájföldi, és csak huszonévesen jött az országba, így az én helyzetem hasonló az övéhez, bár tény, nekem a két világ közelebb van egymáshoz. Természetesen nem vagyok már annyira idegen, sőt, vendég se nagyon, inkább egy rokon, ahogy annak lennie is kell, úgyhogy oldott a hangulat, jól is érzem magam. Ahogy telik a hét, járjuk a környéket Benjaminnal, természetesen egy vonatmúzeumot is felkeresünk, ami mellett eltörpülne a mi közlekedési múzeumunk, mind méretben, mind tárlati anyagban, mind látogatóbaráti szinten, mind élményben. Fotóhelyeket keresünk, ahol tipikus holland környezetben örökíthetjük meg a Trabit, Apám a googlemaps-et böngészve, és a barátait felhívva keresi az ideális helyeket, aztán írja be a navigációjába. Saját bevallása szerint másodszorra ül Trabantba, de sokat látott ember, így amikor egy útzár miatt véletlenül bicikliútra tévedünk, arcizma sem rezdül, csak megbeszéljük, hogy ha rendőrt látunk, én magyarul beszélek nekik, ő meg angolul skót akcentussal. Utoljára körülbelül 25 éve volt ilyen, hogy Apámmal kettesben ülünk egy autóban, csak most nem egy családi Kombiban, hanem egy Trabantban, és én vezetek. Benjaminnak ez az első kelet-európai autó, amit igazán testközelből láthat, és mivel láttam, hogy jól vezeti Saula Ford Focus-át az egy éves jogsijával, nem félek neki átadni a volánt. Persze először a harapós kuplunggal neki is gondja van, párszor lefullad, de hamar összeismerkedik a gépezettel, annak ellenére, hogy nagy termete miatt alig fér el a kormány mögött. Apám inkább nem vezeti, attól tart, még tönkretenne benne valamit, hiába bíztatom az ellenkezőjéről. Ahogy járkálunk fel-alá az országban, sokan integetnek, és találkozunk más exkluzív autókkal is, például '67-es Ford Mustang Fastback-el, Vagy Cadillac Eldorado-val, és ezeknél is régebbi, még jobbkormányos, küllőskerekű matuzsálemekkel is.
Az utolsó napon nagyapám a kora ellenére a szokásosnál is korábban kel, nehogy lemaradjon egy utolsó találkozásról. Ahogy átbringázunk Benjaminnal, én is próbálok minden pillanatot rögzíteni az emlékeim közé, hiszen akármilyen friss még mindig szellemileg, senki sem él örökké, és ki tudja, mikor jövök legközelebb. Aztán lassan otthon is összepakolok mindent, jópár friss emlékkel együtt. Apám még eltűnik a garázsban, hogy egy kis kenőolajjal visszatérve lekezelje az ajtók és a csomagtartófedél zsanérjait, aztán megbeszéljük, hogy akár jövőre is jöhetek. Beülök, indítom a Trabit, de nem akar, valószínűleg ő is jól érezte magát a reflektorfényben, ami körülvette, de én nem engedek, haza kell mennünk. Pár köszörülés után csak beadja a derekát, ahogy beröffen, és a kocsilehajtón még integetek párat, aztán eltűnök a szemük elől, ahogy kifordulok az utcára. Az autópálya nincs messze, pár perc múlva már teljes tempóban falom a kilométereket. Hazafelé Németországban teszek egy Wuppertal-i kitérőt, aki ismer, és picit utána néz, az tudja is, hogy miért. És azt is tudja, hogy erről egy külön postot írok nemsokára... :)
