Brouwer Legkedvesebb Olvasmánya Gépen - BLOG

2015 Augusztus kilencedike, vasárnap késődélután, vagy már lassan koraeste rúgja az utolsókat a kánikula Pesthidegkúton. A nap lapos szögből, de még kitartóan ragyogja be a kertet, ahol a Trabi sárgállik tárva nyitott ajtókkal és csomagtartóval a garázs előtt. Én a ház, és az autó között ingázok, az autó felé csomagokkal a kezemben, visszafelé üres kézzel. Ebben még nincs is semmi rendkívüli, ha egy olasz kanyarra készülök kamionnal, akkor is ez a rituálé megy, nagyjából ugyanannyi ruhát is pakolok be, csak most a camping gázfőzőt, fazekat, a szivargyújtós vízforralót, bögrét, kávét-cukrot itthon hagyom, továbbá ennivalóként is csak pár szendvicset viszek a zacskóslevesek és virsli helyett. Viszont a fényképezőgépet állvánnyal együtt bepakolom, és a navigációt is rögtön a Trabi szélvédőjére cuppantom, nem a táskába teszem. Kicsit furcsa ez a kettősség, hogy ugyanúgy szokás szerint külföldre vezetek nagy távot, de most nem Olaszországba, hanem a szülőföldemre, és az unalmat, de ugyanakkor lendületet adó munkaszag hiányát kiváltja egy mélyről jövő, ősrégi emlékekkel megalapozott honvágy, amihez hál'Istennek immár társulnak hat évvel ezelőtti emlékek is. Ezekkel a kavargó gondolatokkal-érzésekkel a fejemben csukom le a csomagtartót, és nézem át a hálószobámat, meg a nappalit, nehogy valamit itthonhagyjak, amit vinni szeretnék. Amikor már tizenvalahanyadjára is úgy gondolom, hogy minden az autóban van (többek között annyi pótalkatrész, amivel szinte egy másik motort is összetudnék rakni), elköszönök Anyámtól, aki szintén picit jobban izgul a szokásosnál. Indítom a Trabit, természetesen egyből beröffen, mint mindig, és a kuplungot felengedve már teszem is meg az első centiket az 1400 kilométeres távból. Az utcára kikanyarodva máris úgy érzem, meg kell állnom, nem hagyhatom csak így itt az otthonomat. Be kell csuknom a nagykaput. Miután ezen túltettem magam (és titeket is), valóban megkezdem a hosszú utat, megszakítva jó pár szünettel, hogy különböző üzem és salakanyagokat pótoljak, illetve adjak le. A Trabi jól bírja az utat, miért ne bírná, hiszen alig kielncvenezer kilométert futott VW szíve van, frissen szervizelve, jónéhány újra cserélt alkatrésszel, és nem csak a motorban, a fékekben is. A Pest közeli magyar benzinkúton természetesen még nem feltűnő az autó, és a pénztárosnak sem esik le, hogy "A" betűvel kezdődő rendszámra kérek osztrák autópályamatricát. Ahogy az M1-esen egyre jobban közelítem meg a határt, annál több külföldi autós integet át, vagy fotózik. A kedvencem az volt, amikor mindössze pár kilométerrel Hegyeshalom előtt egy lengyel rendszámú mikrobusz haladt el mellettem, majd intenzíven fékezve visszalassult mellém, és ahogy átnéztem, kilenc okostelefon vakuját láttam felcsillanni az üvegek mögött. Én boldogan visszaintegettem, ők meg továbbmentek a saját tempójukban. A határt átlépve aztán annyiban fokozódott a dolog, hogy már a magyarok is jeleztek, elémsorolva megvillantották az akadásjelzőt, a kamionosok meg villantottak, amikor előztem őket, a hátsó szélvédőmön lévő matricából sejthették, hogy kolléga vagyok. Minél messzebb jártam Magyarországtól, annál lelkesebben.

Kicsit talán szakmai ártalom is, de nekem nem okoz gondot a 100 km/h alatti tempó megtartása, sőt, az e feletti tempó számomra kicsit szokatlan is, ezen talán majd egy következő autó fog változtatni. A két legfurább dologból az egyik számomra az, hogy nincs tachográf, ami inkább előny, de kicsit hiányzik az, hogy folyamatosan mutassa nekem a műszerfal azt, hogy mióta vezetek, és még meddig mehetek tovább. Tempomat sincs ugye, emiatt nem fix a tempóm, és ezt fokozza az is, hogy korlátlanul előzhetek, ezek összességében sokkal dinamukusabbá teszik a közlekedésemet, elveszik a monotonitást, így sokkal több koncentrációt igényel a vezetés. Összességében kicsit "rendszertelen, vad" dolognak érzem így ezt az utat. Furcsa, hogy a megszokott, biztonságot adó korlátokat mennyire meg tudja szokni az ember, és ezektől hirtelen megszabadulva kicsit azért fél az ismeretlentől ember. Aztán, hogy melyik a jó, benne maradni, vagy kilépni, és mennyire, az már filozófiai, és vallási kérdés egyben, érdekes téma ez mindenesetre. :)

Fogyasztásban jóval alábecsültem a Trabi gazdaságosságát, 95-100 km/h körüli tempónál negyedik fokozatban (ötödik ugye nincs) a fogyasztás 5.6 literre jött ki 100 kilométeren, így összességében kevesebbe kerül az utazás, mint ahogy számítottam, de gondoltam nem árt, ha több tartalék van. Először Ausztriában tankoltam, úgy éjfél körül, és nem kerülte el a figyelmemet az a kissé eklektikus kép, hogy a parkolóban mennyi közel-keleti vendégmunkás alszik hálózsákban az angol, német, vagy holland rendszámú Audi, BMW, vagy Mercedes márkájú autóikban, és mellettük a fűben. Csakúgy, mint Németországban, Nürnberg közelében, ahol én is megálltam pár órára aludni, hogy a nappal együtt kelve folytassam tovább utamat. Innentől kezdve már alig találkoztam magyar személyautóssal, de a külföldiek között továbbra is kitartóan jöttek a rajongók, még két kerékről is jelezték tetszésüket. Ahogy közeledtem a holland határ felé, újra hatalmukba kerítettek a vegyes érzések. Jártam már erre a viszonylagos közelmúltban, de akkor egy telekocsis mikrobusszal jöttem, most viszont a saját autómat vezetve, ami egy pici, de igen jelentős darabja a kelet-európai hazámnak, és most ezzel lépek a nyugat-európai szülőföldemre. A földrajzi adottságai miatt Hollandiában szinte alig van tranzitforgalom, így már a nemzeti jelzésű magyar (nem uniós) fehér rendszám is feltűnő, de jelen esetben ez természetesen eltörpül a Trabant jelensége mellett. Már az Amszterdamot körülvevő körgyűrűn járok, innen már nem nagyon kell a navigációt néznem ahhoz, hogy eltaláljak Apám házáig. Ahogy közeledek, egyre jobban mosolygok, hiszen bár nem kételkedtem benne, de szinte már kézzelfoghatóan közel van ez az egyáltalán nem hétköznapi cél. És akkor a hétfő koradélutáni napsütésben befordulok az utcába, a kocsifelhajtót nem kell keresnem, rákormányzom az autót, és végre megállok. Hat éve szinte alig mertem a ház felé indulni, most ahhoz képest szinte futok. Csak Benjamin van otthon, az édesanyja Saula dolgozik, Apánk meg elment fotózni a National Geographic-nek. A házban nem sok minden változott, csak egy új tévé feketéllik a nappaliban, minden más maradt ugyan az. Benjamin jófej, elmeséljük, hogy mi történt velünk az elmúlt időkben, ő épp befejezte tanulmányait, munkát keres. A macskák ugyanazok, illetve persze a vörös hím már jól megnőtt, sajnos nem emlékszik rám, de hamar újra összebarátkozunk, illetve a hosszúszőrű nőstény pár napos kölykökkel körülvéve fekszik egy kartondobozból kialakított alomban. Mivel Nagyapánk nem messze lakik, meglátogatjuk Benjaminnal, természetesen Trabival. Kilencvenhárom éves korához képest jól néz ki, ugyan már gurulós járókeret kell neki a sétához, de még kitartóan áll a lábán, és még autót is vezet. Meleg öleléssel fogad, sajnos angolul már nehezére esik beszélni, de ha kell, Benjamin fordít nekünk. Mióta a nagymamánk meghalt hat éve, magányos kicsit, de Apámék közelsége enyhít ezen. Mire Benjaminnal hazaérünk, Apám már otthon van, hat év alatt azért ő is öregedett picit, de mivel már nyugdíjas, kipihentebb a kinézete. Amikor mutatom neki a Trabit, tetszik neki, főleg az állapota, nyilván emlékszik a karakteres formára bő harminc évvel ezelőttről, amikor Magyarországon járt. Csak a motor hangján csodálkozik kicsit, amikor beröffentem a kedvéért, de egy kis típustörténet ismertetés után már jobban megérti, hogy ez miért nem pöfög. Később Benjamin anyja, Saula is megérkezik, ő is kedvesen üdvözöl. Talán ő ért meg a legjobban, hiszen az ő anyja tájföldi, és csak huszonévesen jött az országba, így az én helyzetem hasonló az övéhez, bár tény, nekem a két világ közelebb van egymáshoz. Természetesen nem vagyok már annyira idegen, sőt, vendég se nagyon, inkább egy rokon, ahogy annak lennie is kell, úgyhogy oldott a hangulat, jól is érzem magam. Ahogy telik a hét, járjuk a környéket Benjaminnal, természetesen egy vonatmúzeumot is felkeresünk, ami mellett eltörpülne a mi közlekedési múzeumunk, mind méretben, mind tárlati anyagban, mind látogatóbaráti szinten, mind élményben. Fotóhelyeket keresünk, ahol tipikus holland környezetben örökíthetjük meg a Trabit, Apám a googlemaps-et böngészve, és a barátait felhívva keresi az ideális helyeket, aztán írja be a navigációjába. Saját bevallása szerint másodszorra ül Trabantba, de sokat látott ember, így amikor egy útzár miatt véletlenül bicikliútra tévedünk, arcizma sem rezdül, csak megbeszéljük, hogy ha rendőrt látunk, én magyarul beszélek nekik, ő meg angolul skót akcentussal. Utoljára körülbelül 25 éve volt ilyen, hogy Apámmal kettesben ülünk egy autóban, csak most nem egy családi Kombiban, hanem egy Trabantban, és én vezetek. Benjaminnak ez az első kelet-európai autó, amit igazán testközelből láthat, és mivel láttam, hogy jól vezeti Saula Ford Focus-át az egy éves jogsijával, nem félek neki átadni a volánt. Persze először a harapós kuplunggal neki is gondja van, párszor lefullad, de hamar összeismerkedik a gépezettel, annak ellenére, hogy nagy termete miatt alig fér el a kormány mögött. Apám inkább nem vezeti, attól tart, még tönkretenne benne valamit, hiába bíztatom az ellenkezőjéről. Ahogy járkálunk fel-alá az országban, sokan integetnek, és találkozunk más exkluzív autókkal is, például '67-es Ford Mustang Fastback-el, Vagy Cadillac Eldorado-val, és ezeknél is régebbi, még jobbkormányos, küllőskerekű matuzsálemekkel is.

Az utolsó napon nagyapám a kora ellenére a szokásosnál is korábban kel, nehogy lemaradjon egy utolsó találkozásról. Ahogy átbringázunk Benjaminnal, én is próbálok minden pillanatot rögzíteni az emlékeim közé, hiszen akármilyen friss még mindig szellemileg, senki sem él örökké, és ki tudja, mikor jövök legközelebb. Aztán lassan otthon is összepakolok mindent, jópár friss emlékkel együtt. Apám még eltűnik a garázsban, hogy egy kis kenőolajjal visszatérve lekezelje az ajtók és a csomagtartófedél zsanérjait, aztán megbeszéljük, hogy akár jövőre is jöhetek. Beülök, indítom a Trabit, de nem akar, valószínűleg ő is jól érezte magát a reflektorfényben, ami körülvette, de én nem engedek, haza kell mennünk. Pár köszörülés után csak beadja a derekát, ahogy beröffen, és a kocsilehajtón még integetek párat, aztán eltűnök a szemük elől, ahogy kifordulok az utcára. Az autópálya nincs messze, pár perc múlva már teljes tempóban falom a kilométereket. Hazafelé Németországban teszek egy Wuppertal-i kitérőt, aki ismer, és picit utána néz, az tudja is, hogy miért. És azt is tudja, hogy erről egy külön postot írok nemsokára... :)

Szép jó napot kívánok mindenkinek, így majdnem fél év "szünet" után folytassuk a történetet. A szünet nem véletlenül van idézőjelben, mert finoman szólva sem a lábamat lógattam, hanem bizony dolgoztam, illetve oly kevés szabadidőmben mást csináltam, de nemsokára egy újragondolás, és átszervezés után talán hangyányit több időm lesz erre (is). Most is lenne bőven más dolgom, ami talán fontosabb is, de nem érdekel, "csakazért is", pihenésképpen ezt csinálom. :)

Szóval ott tartottunk, hogy egy diszkrét romantikát tartalmazó rutinvizsgát, és egy drámai fordulatos BÜ vizsgát túléltem, jöjjön akkor a várva várt forgalomban vezetés.
Szokás szerint a tanpályára mentem, Norbi már ott ült az Iveco anyósülésén, én meg rutinnal (és orbitálisan nagy egóval) huppantam már a vezetőülésbe. Most már hármasból indulunk, mert nagyfiúk vagyunk, elvágtuk a köldökzsinórt (gondoltam én), és egyenesen a tanpálya kijárata felé kormányoztam a gépet. Ahogy kiértem a kapun, rögtön szembetűnt az, hogy az utcák összementek, a magasból úgy tűnt, hogy biciklivel éppenhogy csak el lehet férni, én meg kanyarodjak ki jobbra egy 8 méter hosszú, 2.5 méter széles, és 3.8 méter magas  járművel. Hehe, köszi, várjál, szólok annak a húsz autósnak, hogy parkoljon el innen, és szemben ezt a házat is le kellene bontani. De nem, így kell megoldani. Tudni kell, hogy a nagyautóknak sokkal jobban befordítható az első kereke (míg személyautóknál max 20-30 fokos szögbe, itt egy 40-50 fokos szögbe simán), a hátsó tengely meg szinte a plató közepén van, ezért méreteihez képest sokkal fordulékonyabb az autó, de ez alig vígasztalt meg, a rendelkezésre álló aszfaltfelület 100.5%-át használtam ki a manőver végrehajtására. Eleinte az egyenes haladás sem ment normál vérnyomással, mert érzésre centire olyan széles a sáv, mint az autó, amit vezetek. Miután jobban ping-pongoztam a tükrök között, mint tolatás közben, hamar megtanultam a szélességét az autónak, amit az is megkönnyít, hogy magasabban ülsz, vagyis hasonló szögtávolságban van a szemedhez képest a szükséges hely két széle, mint személyautóban. Csak eddig erre az érzékedre nem volt ennyire szükséged, max vagánykodásnál, hogy egy félig kinyitott kertkapun is be tudsz centizni. Szóval centizni kell, és közben már elértem a negyedik fokozat felső végét, rémlett, hogy a felső négy fokozat eléréséhez csinálni kell valamit. Norbi mondta, hogy adjak egy pofont a váltónak. Ugyan már, hát mit vétett ellenem, minek alkalmazzak vele szemben ilyen erőszakot. De ajdak pofont, mert így kell felső sorba kapcsolni a váltót, aztán kapcsolhatom csak az ötödiket. Először azt hittem, bezúztam az egész váltókulisszát, és szabadon figyeg a kar, már számon is volt a bocsánat szó, de nem volt semmi baj, kapcsoltam az ötöst, ami a hármas helyén volt. Tehát érted, hármasból indulsz, négyes, aztán pofon balról, és vissza hármasba, ami mostantól ötös. Aztán hatos, és hetes. És még csak 45-el tötymörögtünk, igaz, hörgős fordulatszámmal, de úgyis üresek voltunk, ezt az aprócska hat tonnát könnyedén mozgatta a motor. Kiértünk a Soroksárira, ott is jobbra mentünk, de még bringasáv is van, és egy sávban nem is tudunk kifordulni, ki kell várni kettőt is, hogy üres legyen, és még visszapofozni jobbról a váltót alsó sorba, és még a hátsó tengelyre figyelni, hogy ne menjünk fel a járdára, és még a tök szokatlan légfékkel is normálisan álljunk meg. Hát kössz. És még ott van, az, amiből nagyon sok van, mindig útban van, de gyorsabb nálunk, egy pillanat alatt el tűnik, de mindig jön új helyette, ami nagyon bosszantó, ez pedig nem más, mint a személyautó. Persze, annak a volánja mögül meg a teherautó bosszantó, amint tudod, megelőzöd, úgyis lassan megy, nem zaravja. Hát hogyne, a kisautó megelőzi a nagyautót, mert az lassu, mert a kisautó megelőzi, mert az lassabb, mert az megelőzi, mert az lassabb. Tetszik érteni? Ez egy ördögi kör, és autópályától a kis utcáig mindenhol jelen van. Persze nem lehet kérni a kicsiktől, hogy ne előzzenek meg minket, mert joguk van a gyorsabb haladáshoz, csak azon tessék elgondolkozni, hogy miért előzöd meg. Azért, mert ezzel tényleg időt nyersz, vagy csak azért, mert magad mögött akarod tudni. Egy lámpákkal teli úton például nem sok értelme van, mert te csak egy autóval vagy előrébb, velünk viszont mindenki ezt csinálja, ezért egyre hátrébb kerülünk a sorban, és a végére egy lámpával hátrébb kerülünk. Figyelembe véve a tachográfot, és hozzá minden velejáróját, ez azért egy létező probléma, de ettől, hogy ezt leírom ide, nem fog megoldódni, ezzel tisztában vagyok, csak legalább ti tudjátok, akik olvassák ezt. :) Persze az oktatás folyamán ez még nem érdekelt, főleg, hogy korongos autóval mentünk, és öszvissz fél órát. Jött egy balra kanyarodás, amihez volt külön sáv, de mi a két párhuzamos sávból ugye jófiúként a külsőben mentünk, elég jelentős forgalomban, és azt várni, hogy egy kisautó önként beengedjen maga elé a belső sávba egy nagy, lassú, T-betűkkel teleragasztott teherautót, hát álmodozz csak. :) Persze van, aki direkt segít, vagy éppen van egy jó nagy hely, ahova pont be tudjuk szúrni a gépet. Beálltam a kanyarodó sávba, végre zöld, figyelek a bal hátuljára, szedem a kormányt, szúrok egy hármast, GOOOO! De Norbi a fékre lép (mert a kormányt nem éri el), és figyelmeztet, hogy nézzem a jobb tükröt is. Mégpedig azért, mert ugye a hátsó tengelytől még van 2 méter az autóból hátrafelé, és ha az elejét balra csavarom, akkor ez az orbitális far bizony jobbra söpör ki, letarolva a szomszéd sáv felét. Nem kell még elég dologra figyelni, még ez is jön. Nagyjából így ez minden, ami a plusz dolgokat jelenti, a B-s rutinhoz ezt hamar hozzá lehet csapni, a vizsgára kb már beleszólás/belenyúlás nélkül ment a dolog, itt azért már több óra is volt, nem is baj. A jelszó az volt, hogy nem szabad sietni, csak békésen autókázol egyet, mintha nem időre mennél, ami valljuk be, nem igazán életszerű, de legalább könnyebb dolgunk van. Norbi mesélte, hogy volt egy taxis tanonca, hát az mindent tudott, csak tötymörögni nem, mellette még telefonálgatni sem tudott, nem hogy jelenlétiket írogatni, nálam, ha épp nem volt dolga, kellemesen beszélgettünk, nagyrészt ő sztorizott, meg én meséltem kicsit a BKV-s élményeimről. Hohó, újabb blog téma, na majd... ;)
De kanyarodjunk vissza a vizsgára, ezúttal egy teljesen átlagos vizsgabiztos jött, kicsit csalódtam is, de Norbival legjobb barátként köszöntek egymásnak, és lelkesen elkezdtek beszélgetni a fülkében a használtautóbizniszről, hogy melyik modellnek hányszor, és mennyire tekerik vissza a kilométeróráját, és ennek fényében az órában olvasható értéknek mennyi köze van a valós futott teljesítménynek, de hogy ez ma már mennyire nem számít, mert félmillió kilométert simán mennek már a mai autók. Az a roppant mellékes, és lényegtelen apróság, hogy én sikeresen levizsgáztam, a legkevésbé sem érdekelte, aláfrikantott ahol kellett, majd elköszönt Norbitól annak reményében, hogy a következő nebulónál majd folytatják a témát. Igazából én is füleltem közben, mert érdekes volt a téma, de egy piroslámpánál eltérítette a figyelmemet egy miniszoknyás hölgy (október környékén jártunk 2013-ban), így lemaradtam arról, hoy 160ezer, vagy 260ezerről volt visszaterekve 60-ra a kiszemelt autó órája. Ezt már sosem fogom megtudni, de belenyugodtam. Viszont sikeresen átmentem minden vizsgán, orbitális egóval buszoztam haza, majd megjártam a Petzvált a vizsgaigazolásért, aztán az Ocsmányirodát kétszer is, és kezemben tudtam a kártyát, rajta az új sorral. Hogy mennyire volt nehéz az egész? Hát, sosem tettem mérlegre még a jogsimat, szerintem úgy 5 gramm körül mozog a súlya, de csak kicsivel van rajta több írás, mint a B-s jogsin, így a különbség elhanyagolható. Köszönöm, hogy végigkísértél, következő fejezetként jön majd a GKI, és ezen sorok írásakor már a C+E kategória írásbeli (képernyőtapizásbeli) vizsgáján is túl vagyok, úgyhogy lesz téma bőven, arról nem is beszélve, hogy majdnem egy éve dolgozom már nagyvason. ;) No, hát akkor písz, láv, stb, legyetek rosszak, Vizslát! :)

No kedves olvasóim, folytassuk a kalandot, miután (igazából ugye előtte) túléltem a BÜ vizsgát egy finom Führer-Dumbledore fordulattal.

Tehát, amikor sikeresen meglett az írásbeli vizsgám, hirtelen vagy tíz centit nőttem úgy érzésre, legalább is fejben. Szerintem cseppet sem lepődtök meg rajta, és hazudnék is, ha mást mondanék, természetesen ezt a pillanatot vártam a legjobban, hogy mikor ülhetek végre nagyvasra. Boldogan caplattam be az autósuli irodájába, és talán túl lelkesre is sikeredett a bejelentésem, mert az irodista csajok szemében felmerült a gyanú, hogy nem egy lipótmezőről szökött páciens vagyok-e. De nem, mert "sajnos" valódi papírokat mutattam fel, így kénytelenek voltak megszakítani a roppant fontos dolgukat (pletykálás), és muszáj volt rá (mű)körmölniük egy cetlire az oktatóm nevét, és telefonszámát. A telefonban megkaptam az utasítást, hogy hova menjek, és hogy a pályán egy piros Iveco-t keressek majd. Hmm, Iveco, egy igazi kamionmárka, nem holmi Fiat Ducato, vagy egyéb játékfurgon. Ahogy kellemesen ízlelgettem magamban a márkanevet, khmva nagy egóval szálltam már fel a buszra is, ami odavisz, és amikor odaértem, gyanúsan ismerős lett a terep. Hát én itt csináltam kilenc éve a B-t is! Emiatt még nagyobb arccal fordultam be a nagykapun, még korrigálnom is kellett egy-két tolatással, és már készültem a bögyös hostess csajok műmosolyos tapsolós díszsorára, ami a dobogóhoz vezetett, ahol Bernie Ecclestone ad át gratulációval egy bazinagy pezsgősüveget, és lefröcskölhetjük egymást Jason Stathammel. Hihetetlen módon sajnos ez nem következett be, de azért én nagy léptekkel indultam a tanpálya felé, ahol a kis mitugrász porbafingó matcboxok között békésen legelésztek a nagy melák kamionok. Felbőgtek, sziszegtek, tolatás közben meg pittyegtek jó hangosan, a piros Iveco-t könnyen megtaláltam. Ültem már nagyvas anyósülésén, de most kőkeményen a bal oldali ajtót céloztam meg. A kilincs fejmagasságban volt, és nem győztem felfogni a gondolatot, hogy én egy kamion vezetőülésébe fogok ülni. Felmásztam a létrán, és elfoglaltam a trónt, ahonnan be lehetett látni az egész tanpályát. Első érzésre vagy fél kilométer messzinek tűnt az anyósülés távolsága, ahonnan Norbi, az oktató nyújtott kezet bemutatkozás gyanánt. Egy korai negyvenes csávót kell elképzelni, aki mintha csak a vezetőfülkébe született volna, szinte a hátára volt tetoválva a "king of the road" felirat, igazi jófej, faszagyerek. Azt gondoltam, hogy elsőnek kicsit mesél a műfajról, hogy széles-hosszú az autó, nagy felelősség, óvatosan, stb, de semmi ilyesmi. Még csal fel sem ocsúdtam, hogy elfoglaltam a trónt, mire ő már rég végigregélte a műszerfal kütyüjeit, meg a váltóról magyarázott valamit, aztán rögtön induljunk is, csapjunk a ménes közé. Vá-há-hőő, mi van, melyik bolygón vagyunk? De Norbi nem törődött a toporgásommal, ott a kulcs, induljunk, ne tökölődjünk. Így utólag persze nem is értem, hogy mire számítottam, talán hogy 10 pedálon kell majd két lábbal zongoráznom, meg 20 váltókart kell majd ráncigálnom a Queen Mary méretű kormánykerék mellett. Kéremszépen, pontosan ugyanúgy indultam el, mint egy személyautóval, beindítottam a motort, sebességbe be (kettesből indultunk), kuplung fel, kis gáz, nahát, elindult az autó, ugye milyen meglepő? A kormányt balra tekertem, nahát, balra fordul az autó, hihetetlen. Az első öt méter megtétele után elszállt minden aggodalmam, szinte már rutinból tötymörögtem a pályán. A kanyarodásnál ugyan szokatlan, hogy figyelni kell, hogy a hátsó kerekekkel ne menjünk át a kikerülendő objektumon, de mikrobuszoztam már párszor, így ez nem volt nagy ügy, itt csak jobban ki kellett húznom a gép orrát. Feltűnt szemben valami kis izé, először nem ismertem föl, mert olyan kicsi volt, de aztán közelebb cammogva láttam, hogy az bizony öt személyautó, akik arra várnak, hogy én a tanpálya más részén garázdálkodjak. A szélességével nem volt gondom, mert olyan lassan mentünk kettes alapjáratban, hogy bőven volt időm centizgetni a járdaszélhez, ezen a rendkívül praktikus jobb oldali tükörcsokor még segített is. Tolatni volt kicsit fura tükörből, mert én megszoktam, hogy hajlékony testemmel hátrafordulok, de itt, egy 8méter hosszú ponyvás platón keresztül nem sokat láttam, maradnak a tükrök, amivel viszont nagyon jól lehet látni. Amikor először hátramenetbe tettem, már libabőrösen vártam a pittyegő hangot, de az nem jött, pedig félig le volt tekerve az ablak. Kérdeztem Norbit, hogy miért nem szól, de mondta, hogy szól az, csak mi messze vagyunk tőle. Itt jöttem rá arra, hogy a zörgés, amire én azt hittem, hogy az öt autóval mögöttünk lévő produkál, az bizony tőlünk származik. Marhára nem éreztem azt, hogy nagy autóban ülök, viszont a tanpálya nagyon összement, egy sáv vagy egy méter szélesnek tűnt, és ezek a kis pockok ott alattam a személyautók. Mint amikor felnőttként bemész a McDonald's gyerekcsúszdájába, kb olyan volt az érzés. Még mielőtt bárki megkérdezné, nem, (még) nem csináltam meg. Egyetlen egy dolog viszont teljesen más, de égbekiáltóan. A gázpedál ugye ugyan az, megnyomod, felbőg a motor, a kuplung is ugyan úgy működik (legalább is érzésre), a kormányt nem is említem, a váltó ugyan több sebességes, és több dolgod van vele, mint simán váltani, de a tanpályán csak a kettes-hármas fokozatot használtam, így az még nem volt gond. Viszont a fék, hát az teljesen más. Miután vagy 20-30 métert megtettem már a nagyvassal, megnyogodtam, és vissza jött a hatalmas egóm is, Norbi mind a négy végtagjával megtámaszkodott/kapaszkodott, és mondta, hogy fékezzek. Én észrevettem azért ezt a cseppet sem diszkrét felkészülését, ezért előrelátva óvatosan léptem a fékre. Nem történt semmi. Növeltem a fékerőt. Még mindig semmi. Kezdtem megijedni, hogy mi van itt, hát nyomtam egy padlóféket. Mindez kb 0.6 másodperc alatt ment végbe. Na, sejtitek már? Mire elért a levegő a fékhengerekhez, addigra én pont padlóféket nyomtam, és akkorát blokkoltam, hogy a fülke majdnem lefejelte az aszfaltot. Hát igen, az iskolapadban teljesen más időmennyiségnek tűnik az a 0.6 másodperc fékkésedelmi idő, ahogy megsaccolod a karórád másodpercmutatójáról. Ott semminek tűnik ez az idő, de a nagyvason ülve, és életedben először fékezve pont elég hosszú idő ahhoz, hogy bokáig töltsd a nadrágod salakanyaggal, és padlóféket nyomj. Bevallom, ezt az oktatás során nem sikerült megszoknom, de szerintem ezzel mindenki így van. Persze azért sikerült megtanulnom szépen fékezni, de akkor is figyelnem kellett rá, hogy ne rutinból fékezzek. Az első óra végén Norbi elővette a naptárát, és mondta, hogy mikor lesz a vizsga. Ó, de előrelátó, gondoltam, milyen rendes, hogy előre szól, ne hogy véletlenül ne érjek rá. De mikor lesz a következő óra, kérdeztem. Nem lesz, jövő héten már vizsgázol is, előtte még átnézzük mégegyszer, de elvagy az autóval, aggodalomra semmi ok, mondta Norbi. Kicsit elkerekedett a szemem, és meglepve mentem haza, de később, ahogy mesélték a többiek, ez teljesen átlagos, ne képzeljem magam Schumachernek.
A vizsga előtt, másodszorra felülve tényleg megnyugodtam, a kezdeti ijedtség nélkül már sokkal magabiztosabban ment a dolog, már szinte vártam a vizsgáztatót. Fel is bukkant egy aranyos nőcike, gondoltam vele a papír dolgokat intézzük, milyen aranyos, gondoltam, dobnak bele egy kicsi romantikát, én meg vagánykodok neki, hogy mit tudok. De hol a vizsgabiztos? Hát kéremszépen ő volt az. Nem vagyok abszolút antifeminista, sőt, az ismerettségi körömben van is jópár női sofőr, akik mellé nyugodtabban ülök be, mint néhány önjelölt utak királya, vagy nagy lelkesedéssel, de kevés tehetséggel megáldott autós mellé. De vizsgabiztosként egyáltalán nem számítottam nőre. Ezen annyira meglepődtem, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy átmentem a vizsgán, miközben Ő Norbival kedvesen elbeszélgetett, mint két jó kolléga, akik épp szabadságról jöttek vissza. Persze a hölgyemény nem lepődött meg, nagy rutinnal újra rám emelte a figyelmét, és közölte velem a sikert, firkantott egy autogramot a vizsgafüzetembe, és kedvesen ellibbent. Kicsit csalódott voltam, azt hittem figyel rám, én meg nagy vagányan radírozok neki az aszfaltra egy-két koszorút, mire egy kacsintással megadja a telefonszámát, de sajnos ez a gyönyörű tervem elillant. Természetesen örültem azért a vizsgabeli sikeremnek, és alig vártam, hogy forgalomba vigyem a szörnyeteget a BÜ vizsga után (lásd előző post). De azt már következő alkalommal mesélem el nektek. Addig is legyetek rosszak, és vigyázzatok magatokra/egymásra az utakon! Pá! :)

Kicsit pihentetve a "C jogsi" challenge-et, vegyünk magunkhoz egy falatnyi kis Trabantot. :)
Ugyanis már több, mint két hónapja vagyok boldog tulajdonosa egy négyüteműnek. Bárkinek mondtam eddig az örömhírt, mindenkiben felmerült a kérdés, amit aztán vagy kimondott, vagy nem:

MIÉRT???

Elismerem, a mai világban ez egy teljesen jogos kérdés, pláne egy kamionsofőr felé. :D Szó nincs arról egyébként, hogy elvakult Trabant fanatikus vagyok, és mást nem is tekintek autónak, és hónapokon keresztül nyomoztam a neten a lehető legjobb állapotú után. Neeem. :) Igazából nem is vettem volna autót pont akkor, csak tervben volt véve a munka miatt, de nem volt sürgős, mert Máté unokatesóm adott kölcsön autót addig, amíg nem szerzek sajátot. Magát az autót egyébként már több, mint két éve ismerem, Ibolya barátném szerezte be akkor, egyszer azt is megengedte, hogy vezessem, és egyből felntűnt, hogy milyen jó állapotban van.

Előtte már vezettem egy volt osztálytársamét jó régen, a közelmúltban meg egy kórustársamnak segítettem megvenni az első autóját, és már volt némi ismeretem a típusban, ezért átnéztem neki, meg tesztvezettem, hogy tényleg jó állapotban van. Igen, meg is vette, azóta is rendszeresen találkozunk, meg a trabijaink is a kóruspróbákon. Ezek mind négyüteműek, kétüteművel sajnos még nem volt dolgom, de ami késik, nem múlik, szeretnék legalább egy körre megismerkedni az elődtípussal is.
Sokan nem tudják egyébként, hogy mi a különbség a kétütemű, és a négyütemű között, azt hiszik, hogy minimális, ezért az összes kialakult sztereotípiát ráhúzzák az utóbbira is, ezt már megszoktam.

Annak, aki nem tudná, most úgy nagyjából elmondom a lényeget:
A kétütemű Trabant ugye abszolút NDK-s termék, egy kéthengeres, alig több, mint fél literes hengerűrtartalmú, 26 lóerős "erő"művel ellátott autó, aminek az olajozása belülről történik, vagyis a benzinhez kell keverni a motorolajat, megfelelő arányban. Ez nem éppen környezetbarát megoldás, ettől van olyan híresen büdös, és kék füstje. A váltója meg nem a szokott helyen, hanem a kormány alatt található, és elsőre elég nehéz megszokni a sebességek helyét. Továbbá maga a kétütemű techológia sem épp a legmodernebb, mondhatni elég balkáni, a négyütemű motor drasztikus lebutításáról van szó, természetesen a minél olcsóbb gyártás érdekében.

De a politikai változásokhoz igazodva a Trabantot is modernizálták, fogták, és beleraktak egy négyhengeres, 1.1-es, 37 lóerős VW Polo motort, aminek a váltóját is már jó helyre tették, és az egész első felfüggesztést is kicserélték a kornak megfelelő mcpherson-toronyrugósra (amit még ma is alkalmaznak). Kinézetre nem sokat változtattak rajta, bár az eredeti prototípus elejét meg hátulját eléggé átmaszkírozták, végül csak ennek töredékét vitték át sorozatgyártásba. Innen ered a hátsó lámpák behemótsága, és a motorháztető nagyobb púpja. De legalább így könnyebben felismerhető azok számára is, akik nem (nagyon) ismerik a négyüteműt. Szóval a kétüteműhöz képest egy merőben modernebb, kultúráltabb, környezetbarátabb autót csináltak belőle a korai 90-es éveknek megfelelően, legalább is vezetési szempontból, a karosszéria durván maradt ugyan az. Sajnos a kétüteműtől alig eltérő külső miatt nem aratott nagy sikert a történet, hiába a modern gépezet, a legtöbben ugyan azt a döcögő, fülsölgő, elavult kisautót látták benne. Ennek köszönhetően öszvissz körülbelül egy évig gyártották, így nincs is belőle sok az utakon. Persze, mi magyarok ebből nem sokat érzünk, mivel a mi országunkban többet adtak el belőle, mint az összes többi országban együttvéve. Ezért más országokban nem annyira ismerik, kicsit hungarikumnak is lehet venni. :P

Na de kanyarodjunk vissza az én történetemhez, épp autókeresésben voltam, amikor Ibolya barátném felajánlotta, hogy az ő megkímélt állapotú Trabiját potom összegért nekem adná, természetesen egyből lecsaptam rá. Ibolya előtt egy öreg bácsié volt, aki a vásárlás után nem sokat járt vele, majd aztán lebetegedett, és 10 évet állt az autó. Így volt benne 24 éves kora ellenére az átvételkor összvissz 67e km. A sok állást én már nem éreztem rajta, Ibolya a két év alatt "újra bejáratta" az autót, így ezzel nekem nem volt gondom. Sőt, igazából semmivel sem, ami egy Trabant hallatán elég hihetetlennek tűnik, de tényleg így van. :) Ahogy hozzám került, szinte még gyári állapotban volt, de persze egy-két okosság volt benne. Például a műszerfalon egy közveteln kapcsoló a hűtőradiátor ventillátorához, ez dugóban/emelkedőn aranyat ér, mert az automatika túl későn kapcsolja fel a ventillátort, ezért hamar felforrna a hűtővíz, de így könnyen megelőzhető. Azóta az utastéri szellőzőventillátor pólusait is megfordítottam, így ha még kényszerfűtést is kell alkalmazni motorhűtésre, legalább nem az utastérbe áramlik a forró levegő, hanem kifelé, ez nyáron sokkal kellemesebb. Télen persze majd visszafordítom a pólusokat, de lehet, hogy ezt megkönnyítem majd egy pólusváltó kapcsoló beiktatásával. Az első lökhárítón tartókonzolok találhatók, egyértelműen ködlámpák ücsöröghettek rajta, de egyszer találkoztam egy másik Trabanttal, és ott hajszálra pontosan ugyanilyenek voltak pont ugyanoda felfúrva, ezért erre koncentrálva kerestem képeket a neten, és rájöttem, hogy ez a gyári ködlámpa helye, aláfeküdve meg a kábelt is megtaláltam, meg a hozzá tartozó kapcsolót is a műszerfalon, úgyhogy azóta a vaterát lesem, hátha felbukkan a "kincs". :)
Fény terén is "felturbóztam", kapott egy harmadik féklámpát, hogy egyértelmű legyen, hogy fékezek, mert bár nincs vákuumos fékrásegítő, az eredeti, gyári fékbetéteknek köszönhetően azért nagyokat tudok vele fékezni. A belső világítást meg ilyen felragasztható, vagdosható szuperfehér ledsorral dobtam fel, este, ha felkapcsolom, csak úgy ragyog a kocsi belseje. :)

Sokan mondják, főleg kétüteműsök, hogy külsőleg alakítsam vissza kétüteműre, mert az sokkal szebb, de én nem hajlok erre. Ez négyütemű, külsőleg maradjon is az, meg hátul az butítás lenne, hiszen akkor nem lenne ködlámpám, meg tolatólámpám. Ha már így témába jött, azt viszont nem szeretem (se ezen, se más típuson), hogy bal oldalon ködlámpa van, jobb oldalt meg tolatólámpa.  Balra is tolatólámpa fog kerülni, a ködlámpa meg száműzve lesz a lökhárítóra, de mindjárt kettőt is kap, és akkor teljes lesz a szimmetria fény terén. :)

Ez alatt a két hónap alatt egész jól belejöttem a Trabantozásba, bár a hirtelen harapós kuplungjával kicsit időbe tellett összebarátkozni, most már tudom finoman vezetni, és élvezni az előnyeit. Persze hétköznap munkába menet nem nagyon, de hétvégén ha a belvárosban járok vele, a túristák örömmel nézegetik, fényképezgetik, de még a fiatalabb, mezei pestieknek is tetszik. Vidéken még sok rossz állapotú van, amit "még" használnak, de főleg Pesten már egyre többen hobbiautónak tartják, hiszen most kezd megint értéke lenni, egyre inkább belefér már a retro autó kategóriába. Persze nem egy nagy autó, főleg az én 186 centimmel, de már egész megszoktam, szinte már kényelmesen tudok benne ülni. Tervbe van véve egy tetőcsomagtartó beszerzése, meg gondolkozom, hogy egy másik hátsó feléből csinálok hozzá utánfutót, de ez még csak a fejemben létezik, és nem is biztos, hogy megvalósul. Egy biztos, hogy ha fogok venni egy nagyobb autót (mert azért a jövőre is gondolni kell), szerintem ezt meg fogom tartani, mert ahogy halad az idő, egyre csak nő az értéke. Addig meg vigyázok rá. :)

Hogy képetek is legyen a drágaságról, klikkeljetek ide. :)

Szép jó estét mindenkinek! Következzék hát akkor a megígért, rettegett BÜ vizsga. :)
Még a neve is az, hogy "BÜ!", mint az ijesztés (eheheh...). Annak idején "real time"-ban írtam erről egy tök jó facebook postot, de persze, hogy most nem találom az idővonalamon, francnak postolgatok annyi mindent. -_- Úgyhogy most megpróbálom újra felidézni, de tuti, hogy ez után meg fogom találni, érzem. :D
Szóval a BÜ, vagyis a "Biztonság és Üzemeltetés" szóbeli vizsga igazából annak a résznek felel meg, amikor B kategóriában a gyakorlati vizsga (régen a rutinvizsga) elején körbejárod az autót a világító és fényberendezések lecsekkolásáért, esetleg meg kellett mutatnod, hol töltöd be a hűtőfolyadékot, fékfolyadékot, ablakmosót, stb, és mikor mit nyithatsz ki, aksitöltés, stb... Ennek megfelelően C-s rutinvizsgán nem kérdeznek ilyeneket, (itt szerencsére külön hagyták a rutint meg a forgalmat) rögtön vezetni kell. Tehát ez is kresz vizsga utáni gyakorlati vizsgának felel meg, főleg, hogy a rutinvizsgával együtt ez a feltétele annak, hogy kimehess forgalomba. Nekem a rutinom hamarabb meglett, mint ez, így ez jelentette a "kaput" kifelé a tanpályáról, ez némiképp növelte nem csekély izgulásomat. Ennek ellenére mégis ezt írom meg hamarabb, mert mégiscsak az elméleti órákon készültünk fel rá. Hát akkor kezdjük a sztorit...
Na nézze meg az ember, hát nem megtalálom pont írás közben a postot??? :D :D :D
Íme:

"Na, hát ez a BÜ vizsga is kaland volt... Az elmúlt két hónapban ugyanis Sanyival szépen bebifláztuk az autósiskola műhelyében lévő berendezéseket, hogyan működnek, mi hol van rajtuk. Ehhez képest viszont tegnap megtudtuk, hogy nem az autósuli műhelyében vizsgázunk az Illatos úton, ahol egy Ikarus fékrendszere van kiszerelve (nem is értem, miért nem postoltam ki ezt a roppant fontos tényt, amikor megtudtam), hanem a tanpálya műhelyében, ahol egy IFA fékrendszere volt található (KGST ide vagy oda, azért volt különbség bőven). De ezen kívül totál más volt a tüzelőanyagellátó rendszer, a kormányrásegítő, és a tachográf is, a többiekkel összenézve totál bebarnáztunk, hogy atyaég, mi lesz itt ma reggel. Nem mondhatni, hogy nyugodtan aludtam. De azért kislattyogtam hajnalban a tanpályára. Páran összegyűlve aztán vártuk kómás fejjel a vizsgabiztost, időközben Sanyi is befutott, most is olyanokat sztoriott, hogy szem nem maradt szárazon.
Aztán begördült egy vészjóslóan fekete autó a telephelyre, és kinyílt az ajtó. Már itt úgy megfagyott a levegő, hogy az éppen felkelő nap fényében szinte már szétlőtt hullákat véltem felfedezni a huplis aszfalton. Kiszállt a rettegett führer, ööö azaz vizsgabiztos, kínosan pontosan elvászasztott hajjal, tökéletes kefebajusszal irgalmatlanul lassan körbenézett, majd szigorú, feszes léptekkel megindult, fújtató lehellete csak kavargott a reggeli ködben. Kezet se fogott Sanyival, miközben mi konkrétan beszartunk a jelenlététől, de azért felháborodtunk, hogy nem tekintette egyenrangúnak drága jó mentorunkat. Egyenesen bement a műhelybe, a vasajtó tankágyút megszégyenítő dörrenéssel csapódott be utána. Némán összenéztünk, és még Sanyi se mosolygott, és az vészjósló jel. Ezúttal egy rémsztorit vett elő, amikor is pár évtizeddel ezelőtt ugyanez a hóhér csináltatott meg egy komplett duplakerék cserét egy kamionon egy vizsgázóval a vizsgán. Próbáltuk emészteni a dolgot, de dördülve újra kinyílt a vasajtó, a környéken a madarak mind riadtan szálltak fel. Kegyetlen kimértséggel megtett pár lépést, és pöffeszkedve így szólt:
-Ich brauche ein Fahrzeug genau hier, genau jetzt, schnell! Oder ich werde nicht starten die Prüfung!
Legalább is ezen a nyelven valósághűbb lett volna, de a várakozásokkal ellentétben, csodával határos módon magyarul szólalt meg, kicsit fellélegeztünk hát, hogy mégsem fog minket a Tigris lánckereke alá vetni, ha netán elkövetnénk azt a birodalmat összeomlasztó tettet, hogy elvérzünk a vizsgán, de azért még nem nyugodtunk meg teljesen. Az volt a problémája ugyanis, hogy nem állt a rendelkezésére teherautó, hiába volt odabent megtalálható egy teljes IFA, csak részletekben, neki "eine komplett Fahrzeug" kellett. Nem elég még, hogy máshol vizsgázunk, még egy igazi, hús vér autón is kellett tennünk ezt. Én már gondolatban kezdtem újra összegyűjteni a vizsgadíjat. Sanyi eszeveszett telefonálásba kezdett, hogy valaki ugyan már szisszenjen ide egy nagyvassal a műhely elé, hogy a gestaponak legyen mivel elvinnie a hullákat. Nagy nehezen előásott egy sárga MAN-t, de persze, hogy nem volt levegője, így kíméletlen várakozásra voltunk kényszerítve, amíg az emelt alapjárat elő nem állította a légfék üzemi nyomását. Az autó végül ezt jelezve prüszkölt maga alá egy jó olajosat, mire diktátorunk elégedetten bólogatott a bajsza mögött. Hátborzongatóan eltűnt a vasajtóban, és egyesével hívta be a halálra ítélteket a koncepciós perre. ABC rendben haladtunk, így persze, hogy én voltam az első áldozat, tehát még nem is láthattam, hogy az elvérzetteket milyen zsákba rakják. Halált megvető bátorsággal beléptem a félhomályban úszó műhelybe, minden sarokban mesterlövész felcsillanó távcsövét kerestem, a szerelőakna zárt fedele alatt meg nem is mertem elképzelni, hogy mik (kik) lehetnek. A führer leültetett magával szemben az asztalhoz, ami pont olyan színű volt, mint egy tank belseje. Igazából fogalmam sincs, milyen színű egy tank belseje, de akkor ez jutott az eszembe arról a színről. :D Készítettem elő a jogsimat, személyimet, és közben próbáltam kiagyalni, hogy mit szabad tudnom, és miről nem hallottam soha életemben, hogy védjem a családot, ha már én odaveszek. Ahogy forgatta a kezében az igazolványaimat, úgy tűnt, mintha már azokon bizonyítékokat keresett volna. De ekkor azonban vett egy mély levegőt, és a jóságos, igazságos, ötgyermekes családapa, tízszeres nagyapa feltűrte az ujját a felesége által horgolt pulóverének, elegánsan kivette a tokjából, és szépen felvette félhold alakú aranykeretes szemüvegét a görbe orrára, majd hosszú ujjait sátor módjára összeillesztve udvariasan hallgatott, mintha leghőbb kívánsága megtudni, hogy mit akarok közölni vele. A félhomály rögtön balzsamossá vált a felkelő hajnali nap sugaraitól, és mintha Fawkes, a főnixmadár dúdolása is felcsendült volna az egyik sarokból, de a portrék a falon még békésen szunyókáltak, az ablakból látható kviddicspálya fölött meg még nem repkedett senki. Nagy nehezen visszahoztam a gondolataimat a Harry Potter könyvekről a vizsgára, és szépen belekezdtem a mondókámba, a bölcs igazgató, akarom mondani vizsgabiztos csak bólogatott, biccentett, várt, kérdezett, stb. A hirtelen hangulatváltást nem sikerült még feldolgoznom teljesen, amikor az ajtón kilépve odasétáltunk az odaszisszentett autóhoz, a többiek még mindig azt látták rajtam, hogy meg fogok halni, és ez cseppet sem bíztatta őket. Én csak dadogtam a dolgokat, ő továbbra is hümmögött, majd újra elnyelt minket a félhomály. Hosszas hatásszünet után végül elegánsan vontatottan kimondta, hogy megfelelt, kezet nyújtott (még azért az elővillanó bilincs rémképe felvillant az agyamban), gratulált, kezével udvariasan intett, hogy távozhatok. Az egész Roxforti kastély teljes súlya gördült le a szívemről, egyenesen a birtok tavának a mélyébe, annyira megkönnyebbültem. Ahogy ment be a következő nebuló, én bátorítóan rámosolyogtam, aztán csatlakoztam a többiekhez, később már együtt sírtunk Sanyi poénjain. Megvártam még egy-két kollégát, aztán felszabadultan zötyögtünk haza a 194-es buszon."

Szóval kb így éltem meg a BÜ vizsgát, emésszétek kicsit, aztán a következő postban már felülök a nagyvasra! MUHAHA!!! :D :D :D