No, hát akkor miután az első részben szétflesseltem az agyam, hogy uuuuuuuuuurisssssssssssshhhtnnnnnnnnnnnnnn, jöjjön maga a repülés. Azon egy szemrebbenésnyit se csodálkozzatok, hogy cirka fél év késéssel jön ez a rész, úgyis megszokhattátok már tőlem... :D
Szóval meglepő módon sikerült aludnom még a csütörtöki felszállás előtt, szerdára már szabit vettem ki, így aznap már nem sok dolgom volt a délutáni felszállás előtt, ez mondjuk a szándékom ellenére pont, hogy tovább fokozta az izgatottságomat. A bőröndöm már rég kész volt, de még vagy hatvanezerszer átnyálaztam mindent, hogy mit vigyek, mit ne, és ezt cseppet se könnyítette meg az, hogy a repülőtéri biztonsági vizsgálat szerint is szortíroznom kellett a kézipoggyász, és a feladott bőrönd között a cuccaimat (Svájcba csak egy váltásfehérneművel, pár pólóval, meg fogkefével mentem). Sajnos a két szép szememért nem hiszik el a genyák, hogy nem akarom eltéríteni a gépet. Másra már nem is tudtam koncentrálni, már eleve úgy keltem fel az ágyból, hogy Ferihegy-Emirates-B777-Dubai-A380-Kína-uuuuuuuuuuuuurisssssshhhtnnnnn-mileszvelem-mindneghalunk-detijobban.
A sógorom jött értem, hogy a Sanyijával, azaz egy elnyűhetetlen veterán Nissannal kirittyentsen ferihegyre. Balzsamos szeptemberi levegő, ablak tökig le, a gyorsforgalmin lötyögtünk már kifelé, épp egy olajszagú konferenciát tartottunk arról, hogy nemrég cserélt egy szorítóbilincset valamelyik hűtőcsövön a motorján, és egyszercsak OTT MAGASODIK AZ EMIRATES BOEING 777.300ER FÜGGŐLEGES VEZÉRSÍKJA (farka) a távolban, úgy 5 km-es távolságban. Nyilván nem néztem rongyosra az összes képtalálatot a Google képkeresőn az elmúlt napokban, és nyilván nem ezzel álmodtam már előző éjszaka, és nem is folyt ki a szemem a Youtube-on található Emirates-es videóktól, hogy ezt így öt kilométerről észrevettem. :P Azért a sógorom még befejezte a professzori előadását, aztán a horrordíjszabású parkolón átsuhanva kirakott, kézrázás, köszi, jó utat, cső, majd dumálunk. Mint említettem, ez egész utazást Ibolyának köszönhetem, aki a kórusával ment egy nemzetközi kórusfesztiválra. A terminálban hamar megtaláltam őket, a hétvégi próbák alatt már megismertem a kedves társaságot, szinte már régi barátként köszöntöttük egymást. Mindenki összeszedte magát, valaki még gyorsan befóliáztatta a bőröndjét (én ezt otthon megtettem már), kiöntöttük flakonjainkból a megmaradt folyadékokat, becsekkoltunk, feladtuk bőröndjeinket, aztán jött a rettegett security check. A bőröndöm egy elnyűhetetlen műanyag Samsonite bőrönd volt, afelől nem aggódtam, és a kézipoggyászom is pont ugyanettől a márkától volt egy aktatáska, házilag direkt leantikolt külsővel (anyám volt ilyen ravasz, de mi tagadás, nem hülyeség). Nem használtam a táskát szinte soha, ezért kb még a bélsár is megállt bennem, amikor az átvilágítás után elkülönítették a többi táskától, és az amúgy igen csinos kinézetű leányzó a legnagyobb undorral, gumikesztyűben kezdett el kutakodni a táskámban, mintha rothadt beleket emelt volna ki egy tetemből (de tényleg, nem lehetett volna ezt minimum normális arccal?). Aztán az egyik rekeszből kiemelte azt a rugóskést, aminek már a létezését is elfelejtettem, nemhogy azt, hogy pont abban a khmva táskában van, amit erre az útra magammal hoztam. Hívott egy rendőrt, ajaj, itt most tényleg mileszvelem, mindmeghalok, tiviszontnem, rakjatokvirágotasíromra. A két szép szemem körül úgy elpirultam, mint kezdő buzi a szaunában, már majdnem az életemért könyörögtem a jardnak, hogy ne verjen szarrá a gumibottal. Mondta a rendőr, hogy ezt semmiképpen se vihetem fel a gépre, mondom eszembe se jutott, azt se tudtam, hogy a táskában van, itthagyom, semmi gond, elnézést, viszlát, písz láv stb. Tőle elköszöntem, otthagytam a szaunában a gumibotjával, én meg ellibbentem a kóruspajtik után. De amúgy nem vagyok buzi. :D Tényleg. XD
A terminál duty free azaz vámmentes részét most végre volt időm is körbesétálni, nem pedig romantikus amerikai filmekbe illően végignyargalnom rajtuk slow motion hájlötyögéssel, amikor svájcba mentem. Igazából semmi extra, olyan mint egy bevásárlóközpont, csak az épület egyik oldala üvegfal, és mögötte repülők repkednek, meg legelésznek. Odakint egy külön karámban volt a fapados gépek simogatója, oda kőkorszaki módon gyalog kellett kimenni, mi viszont úri burzsujok egyenesen a terminálból injektálódtunk bele a gépbe egy beszállóalagúthídizén keresztül. No de még így is csak economy class azaz túristaosztályosok voltunk, az über business, meg a királyi first class részekre előbb beszálltak a milliárdos arab sejkek HELYETT az ugyanolyan parasztok, mint én, csak nekik több pénzük van, ezért mégparasztabbak.
Kívülről egyébként nem is tűnt olyan nagynak a gép, egy szint, két hajtómű, hamar meg is szoktam a látványt, és alig vettem észre, de ott fityegett mellette valami ruhatárjegyből hajtogatott papírrepülő, na az volt egy A320-as, majdnem fel is röhögtem. Kicsit olyan volt, mint amikor először vezettem kamiont, és rájöttem, hogy az a maroknyi machbox előttem egy csomó személyautó. A repülőbe belépve az A320-as kétszer háromsoros üléssorai helyett volt még középen is egy négysoros üléssor. Tehát ablak, három ülés, folyosó, négy ülés, még egy folyosó, három ülés. Vagyis kétszer olyan széles. És ugye nem csak az elején vagy végén van wc, hanem még vagy négy, de inkább öt helyen, mi meg az utolsó, és az utolsó előtti wc-k között ültünk, úgyhogy beletelt vagy fél óránkba, mire a gép elejétől a sok táskáját tuszkoló, és seggét igazító embör között végre eljutottunk a székeinkhez. Sajnos nem ablak mellé kerültem, hanem a középső négyes egyik belső ülésére, vagyis a lehető legrosszabb helyre. Ahogy körülnéztem a gépben, először el se hittem, hogy egy ekkora monstrum fel tud szállni, kerestem is a kandikamerát, hogy oké, lebuktatok, jó vicc, hahaha (és ez még nem az A380-as). De nem volt vicc, jöttek az arab(nak kinézni akaró) kincstári mosolyú stewardesek (ami angolul flight attendant amúgy, de mindegy), vesébe látó kegyetlen pillantásukkal ellenőrizték, hogy bekapcsoltuk-e az öveinket. Sajnos a legnagyobb bánatomra nem táncolták el élőben az övcsat, az oxigénmaszk, és a mentőmellény használatát, viszont minden ülés háttámlájban ott volt a mögötte ülőnek egy tablet, aminek a menüjében annyi film, meg játék, meg minden volt, hogy az már majdnem annyira szórakoztató volt, mint ennek a blognak az olvasása, szóval tényleg hipermegagiga zsír. ;) És ezen a csodakütyün kellett végignézni a biztonsági tájékoztatót, amit persze nem tudtál skippelni, ahogy a moziban a reklámokat sem. Közben lecuppant rólunk a beszállóalagúthídizé, megmozdultunk, a nagyobb gép persze lomhábban döcögött a betonon, de a felszállásnál azért lehetett érezni, hogy ez már nem papírrepülő. Az A320-ason kb belepréselődtünk az ülésbe, itt a madarunk már csak egy határozott, viszont udvarias "elnézést, de szeretnék felszállni a segged alatt" érzéssel indult meg. A tableten a külső kamerák képeit nézegettem egy ideig, aztán a térképre lapoztam, hogy hol jártunk, és amint kialudtak a bitonsági öv lámpái, jöttek a manökenek a zsúrkocsijaikkal. Ja igen, az ülés zsebébe a szokásos biztonsági papír, meg a promóciós duty free újságkatalógus mellett volt egy brosúra szerű papír, amin üdvözöltek a Budapest-Dubai járaton, és hogy mikor milyen kajákból lehet választani, amikor az arcunk elé tolják a vályút. Igen, mert hogy étlap van. Jó, azért ne a Gundel étterem kínálatát képzeld el, de kétféle menüből választhattál pillanatnyi úri kedved szerint, illetve ha előre jelezted a jegyfoglalásnál, kérhettél vegetáriáus ételt is. A füstölt marhasteak, saláta, és süti után megnyaltam mind a tíz ujjamat, majd miután leöblítettem ezt egy kellemes vörösborral, gondoltam viszonzom a gesztust az Emirates felé azzal, hogy felfedezem azt a fülkét, ahova az utak királya is gyalog jár. Nem apróztam el a dolgot, de ennél részletesebben erről az égi élményről nem fogok beszámolni, hiába érdekel, ez van, szar ügy. :D Megboldogulva visszatérve az ülésemhez újra belemélyedtem a tabletbe, és tényleg brutál film és sorozattáruk van, ráadásul alig maradnak el naprakészségben a moziktól, a Deadpool 2-t például itt láttam először, de több nemrég még moziban látott filmet is újranéztem. Magyar felirat viszont sajnos nem volt, amit nem értettem, mert egy szövegfájl azért annyira nem nagy egy egész estés filmhez képest, de azért a nagy részét értettem, főleg, ha bekapcsoltam hozzá az angol feliratot. A lábtér egyébként cseppet sem volt nagyobb, mint az A320-ason, ami némi csalódást okozott, de a wc-k mellett volt egy kis beugró, ahol tudtál kicsit álldogálni, ha akartál, meg eleve többet tudsz sétálni a gépen. Délkelet felé repültünk, így hamar lement a nap, a pesti délután négyes felszállás után öt órai repüléssel Dubaiban az időeltolódás miatt este kilenc helyett tizenegykor landoltunk, de ez a röpke mínusz két óra (mert ugye vesztettünk ennyit) tök érdektelen volt, mert öt órával később már úgyis repültünk tovább, csak észben kellett tartani, nehogy lekéssük emiatt a pekingi kacsát. Óriáskacsát.
A dubai repteret én valahogy úgy képzeltem el, hogy minden színarannyal van bevonva, a kofferkulik Ferrarik, és a várótermekben meg fókabőr masszázsfotelek várnak tökéletesre plasztikázott testű félvér bikinimodellekkel, és promóciós Rolex karórákat osztogatnak ingyen tevehátról. Gondolhatjátok, hogy ez mennyira valóságos. Semennyire. Azt leszámítva, hogy egy terminálja is nagyobb volt, mint a Liszt Ferenc repterünk, az égvilágon semmi extra nem volt. A terminálról terminálra tartó népvándorlásunk közepén az egyik mozgójárda végén végre láttam pálmafákat, boldogan odamentem simogatni, ölelgetni, HUNGAROCELL. Nem vicc, a vízfestékkel álcázott műanyag hab még poros is volt, néhány ujjlenyomata látszódott csak azoknak a hülyéknek, akik ugyanúgy bedőltek a parasztvakításnak, mint én. Az üzletekben csak körülnéztem, hazafelé úgyis ugyanerre jövünk, most még tartogatjuk Kínába a zsét. Ja igen, a telefonommal azért bejelentkeztem a helyi mobilhálózatra, végre értelmet nyert az ilyenkor feltűnő két óra, az egyik az otthoni időt mutatta, a másik a helyit. A karórámat már a Kínai időre állítottam, de arról később. Viszont ami durva volt, hogy jött az ilyenkor szokásos sms is, de abban már nem az volt, hogy az EU-n belül ugyan az a díjszabás, csak az arányok, bla-bla-bla, ez már nem a jó öreg "freue, shöner götterfunken, tochter aus elysium", hanem bizony egy másik kontines, úgyhogy egy perc hívás az félhavi fizetés, pár megácska internetre már a gatyád is rámegy, az sms az, ami még egy sör áráért lecsúszott, meg is nyugtattam a mutert, hogy már szürcsölgetem az erjesztett tevetejkoktél helyett a csapvizet a hungarocellpálmafák alatt. De tényleg, nem lehetett volna valamit mégis villantani, ha már ilyen khmvagazdagok? Vagy azt nem az economy class utasainak szánják, gondolom... Na mindegy. Egyébként volt természetesen wifi, így a kötelező facebook becsekkolás is megvolt, hogy hivatalosan is megtörténtté váljon a dolog. Ja igen, és az emberek. Ez ugye a világ legnagyobb repülőtere, saját szerény mottójuk szerint összekötik az egész világot, én azért mondjuk egy Európa-Amerika viszonylatban lehet, hogy kihagynám őket. De tény, hogy sokféle nép sokféle embere fordul meg itt. Egy nyugat-európai világváros (pl London, vagy Amsterdam) utcáján is már elég vegyes a kép, hát még itt. Persze nincs is ezzel semmi baj, csak ha valaki kelet-európaiként max Bécsben járt eddig, annak azért furcsa lesz, és itt szembesül vele igazán, hogy bizony, nem csak fehér emberek vannak a világon.
Aludni meg se próbáltam, a focilelátók kényelmét demonstráló karfával ellátott üléseken ez eleve esélytelen volt, a következő gépünk úgyis hajnali négykor száll fel, ami nekünk még csak hajnali kettő, addig simán kibírom. Ja igen, itt az üvegfalon túl végre élőben is megláthattam a világ (jelenlegi) legnagyobb utasszállító repülőgépét, az Airbus A380-ast. De nem egyet, hanem egyszerre legalább vagy huszat. Ezek úgy repkedtek, meg gurultak a terminál körül, mint a Blahán a galambok. Keskenytörzsű papírrepülőkről szó sem volt, itt a Boeing 777 volt a kisgép, amivel mi jöttünk, azokat hesegették el ezek a monstrumok, ahogy folyt a harc Allah betonra szórt szotyijáért. A miénket is megtaláltuk hamar (mármint a gépet, nem a szotyit), pont ugyanúgy nézett ki, mint a több, mint száz másik, ami az Emirates flottájának a gerincét képezi, és szerteszét hirdetik az igét szó szerint bárhol ezen a bolygón. Azért egy bazdmeget hadd tegyek már ide, na. :D
Szóval ahogy ott stíröltük az óriásmadarunkat, egyikünk táskájából csak előkerült egy fél literes pet palack, amiben gyanúsan ott lötyögött az alján egy kis víztiszta színű folyadék. De mi ugye nagyon tiszteljük az Egyesült Arab Emirátusok törvényeit, miszerint tilos alkoholt fogyasztani, ezért a palackot körbeadva mindenki gondosan megkóstolta, hogy tényleg csak víz, és örömünkben kicsit könnybe is lábadt a szemünk, ahogy szájüregünk nyálkahártyája kémiai reakcióba lép a jó magyar vízzel, aztán egy pöttyet krákogva kívántuk egymás egészségét. A jégkrémesdobozban lévő töltöttkáposzta most elmaradt. Tüzes bátorsággal a nyelőcsövünkben eljött az ideje annak, hogy bevegyük az A380-ast, há' me' nehogymá' ne...
Erre a barominagy gépre már nem csak holmi egy, vagy kettő, hanem konkrétan HÁROM ilyen beszállóalagúthídizé cuppant rá, egy a legelejére, egy kicsit hátrébb, de még nem középen, a harmadik pedig fel az emeletre. Az übermegagiga elsőosztály legelöl, a business class meg az emeleten volt, de fért még mögéjük is economy, mi viszont sajnos az alsó szinten megint hátul voltunk, úgyhogy az alsók közül a hátsó beszállóalagúthídizén mentünk a gépbe, de mivel az üvegfalú volt, ezért páholyból láthattuk a bal oldali szárnyat, meg hajtóműveket az egész repülő oldalával együtt. Érzésre mintha egy panelház, vagy óceánjáró hajó gyomrába mentünk volna be. Aztán ettől az alsó hátsó beszállóalagúthídizétől kb ugyanannyit kellett hátramennünk a monstrum gyomrában, mint a B777-en teljes egészében. A belső tér látványra egyébként szinte majdnem ugyanaz volt, ugyan az a színvilág, formák, helykínálat, ülések, a háttámlákban ugyanolyan tabletekkel, persze az ilyen vájtszemű (kezdő) repülőgépbuzik, mint én, azért a részletekben láttam a különbséget a Boeing és az Airbus között. Ja, és a tabletek mellett volt a háttámlákban univerzális konnektor is, a B777-ben, meg itt is, amit most már használtam is, a sok dubai wifizés után telefontöltésre. Szélességre az alsó szint ugyanakkora, mint a B777, annyi különbséggel, hogy az ablakok és az ülések között volt egy pici plusz hely. Sikerült kibuliznom, hogy ablak mellé kerüljek, mert hiába kellett picit már aludni, azért nézelődni is akartam. A felszállásnál itt már erősen lehetett érezni az 560 tonnás tömeget, minden erejét megfeszítve, nyelvét lógatva indult meg a monstrum, aztán emelkedni sem tudott már olyan lelkesen, mint a B777, vagy kisebb gépek, de azért felszálltunk, ezt el kell ismerni. Persze még sötétben indultunk, de hamar felkelt a nap, ezért a légiutaskísérők lehúzatták velünk a sötétítőt, hogy tudjunk aludni. A világítás is ennek megfelelően volt hol kellemes sötétkék éjszakát imitálva, aztán nem sokkal leszállás előtt narancssárgás-rózsaszínes napkeltét utánoztak. Én is próbáltam aludni, de néha néha csak ránéztem a tableten a térképre, hogy hol tartunk, aztán pár óra múlva amikor láttam, hogy épp a Himalája felett vagyunk, gondoltam kicsit kikandikálok. Csak egy picit húztam fel az árnyékolót, de azon kb mintha a világ legerősebb lézerfénye hasított volna be, olyan erős volt a napfény. Miután kellően beszűkült a pupillám, lenéztem a hegyekre, és azt a khmva... Itt lőttem a legtöbb képet a fényképezőgépemmel, hihetetlen látvány tárult a szemem elé, ezekhez a hegyekhez képest a Kékestető csak egy homokozóban épített dombocska. Nem metrem jobban felhúzni az árnyékolót, mert azért a normálisabbak aludtak, de én úgy éreztem, vétek lett volna kihagyni ezt teljesen. Amikor kicsit unalmasabb lett a táj, azért csak felálltam itt is a helyemről, mégiscsak 7 óra hosszat voltunk ezen a repülőn. Viszont ha már egy emeletes repülőn voltam, gondoltam így tízezer méter magasan felmegyek az emeletre, meg vissza, ez nálam mindig egy plusz izgalmi faktor, emeletes buszon, meg vonaton többször is utaztam, hát most már repülőn is. Sajnos a gép végén lévő lépcső szalaggal volt lezárva, ennyire meg nem mertem hazardírozni (elöl, a hipermegagiga first classon keresztül meg se próbáltam, az a business class-hoz vezetett volna). Nem értettem, hogy ezt miért nem lehetett, de remélem, csak az Emirates ilyen félénk, majd ha a KLM B747-esén utazok, azért csak megpróbálom ott is. Ahogy visszaértem a helyemre, próbáltam megint aludni, több kevesebb sikerrel, aztán elérkezett az a pillanat is, amikor a gép elkezdett ereszkedni a pekingi leszálláshoz, de arról már a következő részben fogok írni. Köszönöm, hogy elolvastad, maradj velem továbbra is, addig is légy rossz, písz, láv, stb... :)
